2013. augusztus 1., csütörtök

7.rész

Szasztook!:) Sajnálom a kimaradt napokat, de nagyon sok dolgom van.:/ De itt van az új!:) S remélem tetszeni fog!:)

Puszi: ~Bii





-         Hogy érted, hogy nem látod az enyémet? – csodálkozott.
-         Justin, én minden emberét látom. De.. de a tiédet nem. Nem tudom, most pontosan mit érzel. Ami egyben megrémít, de örülök is neki. – ültem le a kanapéra.
-         Kíváncsi vagy, hogy mit érzek? – nézett rám.
                                   
Egy aprót bólintottam, majd belenéztem gyönyörű, csillogó szemébe.

-          Tudatlanságot. – felelte.
-          Tessék? – kérdeztem.
-          Nem tudom, miért kaptam én ezt. Ezt az „áldást.” Ami nem az. Elegem van már belőle, nagyon nehéz így nekem. Legszívesebben visszaadnám ha tehetném.
-          Szóval vissza szeretnéd adni? – tűrtem egy tincset a fülem mögé.
-          Igen. Normális életet szeretnék. Nem egy szellemekkel telit. Egy csepp nyugtom se lehet a barátnőmmel, hiszen bármikor, bárki betoppanhat. És ellene nem tudok semmit csinálni.
-          Segíthetek benne, ha ezt szeretnéd. – mosolyogtam rá.
-          Köszönöm Casie! – mosolyogott vissza.
-          Na de most megyek, majd jelentkezem a fejleményekkel. – álltam fel.
-          Viszlát! – integetett Biebs mikor kiléptem az ajtón.


Ahogy kiléptem az utcára, egyből megcsapott a hideg levegő. Összehúztam magamon a pulcsimat, majd elindultam az átjáró felé. Tudom, hogy valahogyan meglehet oldani Justin gondját. A nagymamám biztosan tudni fogja miért pont őt választották. S miért pont neki nem látom az auráját. Vele, olyan mintha normális ember lennék. Felüdülés számomra.

Beléptem az átjáróba, majd elbambulva figyeltem a tájat. S arra eszméltem fel, hogy már otthon is vagyok. Itt annyival másabb, az embereknek nincs gondjuk. Semmi felelősség. Csak a nyugalom. Rengeteg olyan szellemtársam kerül ide, aki ember volt, nekik eleinte furcsa. Habár én nagyon szívesen lennék ember. Nem tudom a szüleim miért féltenek ennyire.

Előkotortam a táskámból egy napszemüveget, majd feltettem a fejemre a kapucnit, majd úgy lépkedtem  Wenninghton utcáin. A nap itt állandóan süt, nagyon ritkán van eső.

Beszálltam a taxiba, majd hazavitettem magamat. Nagyon halkan belopóztam, majd a könyvtár felé vettem az irányt ahol a nagyi volt.

-          Már vártalak. – mosolyogott rám a kis karosszékes székéből.
-          Anyáék? – csuktam be az ajtót, szépen csendesen.
-          Téged keresnek. De ne aggódj ide sosem jönnének be. – nyugtatott meg.
-          Nagyi, te idős vagy. Tudnál nekem segíteni? – kérleltem.
-          Miben?
-          Tudod mit jelent az, hogy lélektársak? – mosolyodtam el kínosan.


A nagyi pupillái kitágultak, majd felállt a székből s az egyik szekrénysor felé tartott. Kivett egy nagyon vastag könyvet, majd az állványra helyezte.

-          Gyere ide angyalom! – hívogatott.

Odaslattyogtam, majd kíváncsian néztem nagymamám tevékenységét.

-          Nem gondoltam volna, hogy a 3. Roys is megtalálja a lélektársát. Tudod ez nagyon ritka dolog. Anyád is megtalálta, úgy színt mint te.
-          És ki a 3.-ik? – kíváncsiskodtam.
-          Én. – lapozott a könyvben. – Tessék itt van olvasd el! – fordította felém a könyvet.


„Lélektárs”


  1. „Olyan emberek, akiket örökre összefűz a szeretet, akik újra meg újra egyik életben a másik után arra születnek, hogy együtt legyenek.
  2. A lélektársak találkozását a Sors szervezi meg. Mindenképpen találkoznak.
  3. Lehet, hogy mi látjuk már a lehetőséget, de ő még nem.
  4. Lehet, hogy a lelkek egymásra ismerése egy szempillantás alatt végbemegy. Ránk tőr egy váratlan érzés, hogy ezt a személyt sokkal jobban ismerjük, mint amennyire tudatos elménkkel meg tudnánk magyarázni.
  5. Ösztönösen tudjuk, hogy mit kell tennünk. A bizalom érzése sokkal mélyebb, mint amennyit egy röpke év alatt vagy akár egy egész életen át fel lehet építeni.”


Olvastam fel az ütött-kopott könyv oldaláról.

-          Casie Roys! – nyílt ki az ajtó.


Hírtelen apa és anya jelent meg előttem. Az arcukról mindent lelehetett olvasni, meg az aurájuk is vörös színben izzót. Mellesleg az arcuk is ugyanolyan színű volt, mint az aurájuk, na jó egy kicsit pirosabb.

-          Rose kérlek hagyd békén Casiet. – állt védelmemre a nagyi.
-          Tessék? – hőkölt hátra. – Mégis, hogy hagyhatnám békén?! Most szegte meg az első és legfontosabb parancsot! – kiabált anya.
-          A lányod most találta meg a lélektársát. – mondta hót nyugodtan Emily nagyi.
-          Én nem mondtam, hogy megtaláltam! – tiltakoztam. – Csak érdekelt, hogy mi ez az egész.
-          Casie szürke az aurád. – nézett felém a nagyi.
-          De Casie még túl kicsi ehhez! – esett le anyának.
-          Hogy micsoda? Ki az?! – dühöngött apa.
-          Nem Wenninghton-i ugye? – simogatta meg a vállamat nagymama.
-          Nem. – éreztem, ahogyan a könnycseppek elhagyják a szememet.
-          Hát akkor? – húzta fel a szemöldökét apa.
-          Ő – nyeltem egy nagyot. – Ember. – nyögtem ki végül.

A szüleim fejére olyan döbbenet ült ki, s olyan csalódottság, hogy megfogalmazni nem tudom. Egy biztos, sosem láttam még őket ilyennek. A döbbenettől lekellet nekik ülni.

-          Ez tudod mit jelent anya. – szólalt meg az én anyám.
-          Nagyon jól tudom. – bólogatott.
-          Mit jelent? – kérdeztük egyszerre apával.
-          2 hónapod van arra, hogy emberré válj, vagy.. – akadozott. – vagy a lelked is megsemmisül. – hullottak ki szépen sorjában anya könnyei.
-          Tessék? – döbbentem meg.

-          Casie! Ez egy átok. Számunkra. – szólalt meg nagyi. – Tudod ez nagyon ritka dolog a családban, ha a 3. családtag is megtalálja a lélektársát, sőt ilyen még a mi történelmünkben egyszer sem fordult elő, csak hallottunk róla. 

16 megjegyzés: